Fura morajlás, hangyaként mászkáló sok-sok csillogó szemű vendég, képek padlótól a plafonig. Az Auróra Közösségi Teret megszállta a Kölcsey Gimnázium „Korhatár” csoportja. A Periferikus Amorf Rezonancia kiállításának megnyitóján jártunk.

A Műhely diákjai három napra visszarepítettek bennünket a jövőbe, hogy megosszák velünk a jövőbeli tanulságaikat a múltról egy fotókiállítás és performance keretében. Az április 2-4 között tartó esemény programja itt olvasható.

Amint belépek az első szobába, ismerős hangok ütik meg a fülem: „Jelenleg az emberiség jövőjét disztópiának látom.”, „Csak sodródom az árral, nem gondolok bele, ez milyen hatással van rám.” visszhangoznak a mondatok, miközben igyekszem átnézni a sok kíváncsi emberen, hogy szemügyre vehessem a fotókat. Elsőre talán lelombozóak a kijelentések, de lehet, hogy ez is a cél – hogy felnyissák a szemünket, hogy mi, itt a jelenben, még tehetünk a jövőért. „Változásra van szükség. Legyen az környezetvédelem, társadalomtudományok, az emberi jogok védelme.”, „Ahhoz, hogy változás történjen, össze kéne fognunk.” vált optimistább hangvételre a kórus.

A másik szobában a szférák zenéje fogad, és képekből itt sincs hiány: óriásplakátoktól kezdve kisebb változatokig a helyiség kiplakátolva fotókkal, amik egészen a plafonig másznak, egyfajta összefoglalóként a Kölcseys csapat kalandjaiból.

A sok bolyongó ember között néha elsuhan egy-egy határozott figura: ők a szervezők. Egyen-egyedi pólójukban mind magukon viselik az utópia egy szeletét: mindenkin más-más kép köszön vissza. Egyszer csak kilibben középre egy alak, és elkezdi mesélni, hogyan is kezdődött minden, hogyan tért vissza hozzánk a csapat a jövőből.

A terem másik pontjáról válaszol neki egy hang, ugyancsak megosztja élményeit, és csak így tovább: mind értelmezni próbálják mai valóságunk jövőbeli szemmel, ki teszi ezt a zene által, mások egy fényképező segítségével. Mindannyiukat ugyanaz a kérdés foglalkoztatja „Hogyan tudnánk megfejteni ezt a múltat, ami tulajdonképpen a jövőnk?”

A beszédekhez a fényképezők csattogása adja az alaphangot: a szobában alig találni valakit, akinek a kezében nem virít egy kisebb-nagyobb készülék. Egész bűntudatom lesz, ahogy a telefonomon pötyögök lelkesen, hogy gondolataimat papírra – vagyis képernyőre – vethessem. „Fel kell ébreszteni őket, hogy megtanulják meghallani a Föld hangját.” mondja az egyik zöld utazó (hajaj, az űrlény sztereotípiák), „… hogy rájöjjenek a felelősségükre, az itt élők és a meg nem születettek iránt.” válaszol neki a másik, és akkor belátom, hogy itt a jelenben, az én mostomban gondolnom kell nemcsak az én, de mások jövőjére is. Felpillantok a képekre, ahonnan visszaköszönnek a beszélők – az ő jövőjük és a mi jelenünk összeforr. Na, de milyenné is formáljuk azt a jövőt?

Nem töprengek sokáig, máris a kezembe nyomnak egy lapot, hogy megválaszolhassam. Keresek egy kedves hátat, és felvésem, milyennek képzelem az országokat a jövőben. A tömeg nem akar eltűnni, mindenki még maradna, hogy lopjon egy fotót, lekapjon egy jó pillanatot, vagy éppen jobban szemügyre vegyen egy képet. „Tudtuk, hogy feladatunk van a Földön.” ragadt meg bennem az egyik mondat, „és ez a kiállítás ennek a keresésnek a lenyomata.”

A második nap délutánján a Korhatár-csapat nyílt napot tartott az Aurórában, amelyen a nagyszámú érdeklődő mellett többek között a DemoLab többi műhelyének diákjai is ott voltak. A közös, alkotó gondolkodás témája egy személyes jövőkép-vízió megformálása volt. A diákok kétfős csoportokban fotókollázsokat  készítettek, a „házigazdák” kreatívan segítették a vendégeket.

Rendhagyó volt a kiállítás finisszázsa is: a kölcseysek meghívására a Deus Ex Quartett és Csernovszky Fanni késő estig tartó koncerttel köszönt el a háromnapos performance közönségétől.