2019. July 07.
Karancs Fieszta: amikor fiatalok egy lelkes csoportja visz életet Salgótarján főterére

A DemoLab Kisérletváros műhelyének diákjai július 7-én nem mindennapi fesztivált hoztak össze, ezzel téve fel a koronát közel másfél éves kitartó munkájukra.

A program a Március 15. úti házsor Fő tér felőli oldalfalán létrehozott kerámiafal átadásával kezdődött kapcsolódó kulturális és szakmai programokkal, késő este pedig a Karancs Hotelt egy kis időre újraélesztő egyórás fényjátékkal érte el tetőpontját.

A Műhely nevében Virágos Gergő elmondta, hogy kutatásuk során megdöbbentő volt szembesülniük azzal, hogy a hatvanas-hetvenes években Salgótarján mennyire virágzó, élettel teli város volt. Hangsúlyozta, hogy szerintük, ez ma sem lehetetlen, csak ahhoz az kell, hogy a fiatalok is hallassák hangjukat, tegyenek érte. Ők szeretik ezt a várost, itt szeretnének élni.

Nem véletlen, hogy a fiatalok éppen azt az alkotást elevenítették fel, egy olyan pusztuló épületet vontak be „Utópia-projektjükbe”, amelynek üressége számukra érthetetlen, mert ez az objektum szimbóluma a múltnak, és a város potenciális jövőjének is – hangsúlyozta a kerámiafal avatásakor Kelemenné Peák Ildikó művészettörténész.

A sötét beálltával a fiatalok bemutatták az Éjszaka a hotelben című, találó szimbólumokkal teli árny- és fényjátékukat, amelyet a Kísérletváros Műhely Facebook oldalán, több mint 12 ezer főnyi látogatója számára saját kommentárjaival élőben is közvetített.

Erdei Krisztina fotóművész a kerámiafal avatásán ezt mondta:

Az ember, így a társadalom is, csak arra képes emlékezni, ami a mindenkori jelen keretein belül múltként rekonstruálható. Mikor másfél éve elkezdtünk együtt dolgozni, tudtam, hogy valahova eljutunk, hogy látható eredménye lesz a munkánknak. Mondhatnék számokat, hogy hány órát dolgoztunk, hányszor utaztam Salgótarjánba vagy beszélhetnék arról, hogy a DemoLab projekt fő témája, ami az utópia volt, hogyan kapcsolódott össze Salgótarján városának történetével. Most mégis inkább a felgyorsult múltról szeretnék néhány szót szólni, arról, hogy manapság milyen gyorsan válnak az elmúlt események történelemmé, hogy milyen nehéz az emlékezet számára élőként megtartani őket. Itt van mellettünk egy szálló, mely az ötvenes, hatvanas években a magas színvonalával mondhatjuk, egy utópiát képviselt. Az országban többnyire ismerik, magasrangú, kalandos életű és izgalmas emberek látogatták. Több mint tíz éve üresen áll. Talán nem meglepő, hogy egy ilyen jól ismert talány került a csapat fókuszába. Ami viszont nem annyira ismert, hogy mit gondolnak erről az épületről, akik már nem járhattak benne, az újabb generációk, a fiatalok. Akik számára a Karancs szálló épülete egy sötét tömb a város közepén. A kulturális emlékezet feltételezi, hogy valaki egyáltalán kapcsolatba akarjon lépni a múlttal és hogy a múlt múltként tudatosuljon benne. Kis csoportunk komoly munkát fektetett az emlékek feltárásába, hogy folytonosságot teremtsen az elmúlt hatvan év történései között és hogy ezáltal önmagát is a reláció részévé tegye. Rébuszok és tabuk helyett a kommunikációra törekedtünk. Mint tudjuk, a cinkos összekacsintások nem segítik az inter-generációs tudásátadást, én személy szerint azt szeretném, hogy ne hagyjuk érintetlenül az érzékeny témákat, ne hagyjuk, hogy kicsússzon a kontextus alólunk! Köszönöm az élményeket, a sok közös munkát és hogy láthattam egy olyan várost, ahol a mi álmaink legalábbis, valóra váltak!

2019-09-29T21:18:00+00:00