2019. September 30.
Utópia Áruház – Négy nap alkotó együttlét a megnyitótól a finisszázsig

Ami itt történt és történik, az a szó legnemesebb értelmében alkotás; pillanatokra vagy hosszabb időre létrejött közösségek kreatív, közös munkái, amelyekben vibrál a körülöttünk levő világ megannyi kérdése.

Frappáns vizuális megfogalmazások és a vele járó megtorpanások, kérdések, elkanyarodások is – ezekkel a gondolatokkal nyitotta meg a kiállítást és négynapos záróeseményt  Szigethy Anna, képzőművész, ezt követően a Műhelyek diákjai  mutatták be az őket foglalkoztató társadalmi kérdésekre adott  kreatív és közösen kidolgozott  válaszaikat. 

“Elég régóta vitatkoznak művészek, tanárok, elméletgyártók, hogy tanítható-e az alkotás, a művészet; és ha igen, akkor hogyan? Ez egy véget nem érő diskurzus, amiről tanári szobákban, konferenciák előadótermeiben a kollégák beszélgetnek. Vannak, akik amellett kardoskodnak, hogy egy oktatási intézményben az alapokat kell és lehet megtanítani, a technikai tudást. Vannak, akik azt mondják, hogy mindez semmit sem ér, ha nincs elméleti, történeti háttér; vagy ha a diák nem próbál ki különböző módszereket, közelítésmódokat. Vannak tanártársaim, akik közös vizsgáztatáskor mindig arra figyelmeztetnek, hogy a mai tizenévesek még 40 év múlva is aktív, alkotó emberek lesznek-lehetnek, tehát nem csak, vagy elsősorban nem programot, eszközhasználatot kell az iskolában tanulni (ugyanis azok állandóan megújulnak és azt folyamatosan fejleszteniük kell majd), hanem gondolkozásmódot, hozzáállást. Bátor kérdésfelvetéseket, szabad ötletezést, rendhagyó gondolatmeneteket, amiből aztán minden lehet.

A tanítható-e a művészet? szorosan összekapcsolódik azzal a kérdéssel, hogy akkor mi is számít egyáltalán művészetnek? Ez a téma legalább olyan régi, mint az előző, és ugyanúgy aktuális. Sokszor vékony a határ a berobbanó, művészeti intézményeket kikerülő fiatalok meggyőző produkciója és a klasszikus oktatásban részt vettek munkái között; nem beszélve a társművészetek – a design, a zene, a színház területéről érkezettek képzőművészetnek szánt és azok felkent helyein – galériákban, múzeumokban- bemutatott műveiről.

Gyakorló képzőművészként olykor parttalannak érzem a vitát, hogy egy mű címkéjéről vitatkozzunk, hogy a helyén van-e egyáltalán a kiállítótérben. Nem hiszem, hogy ez lenne a kérdés, inkább az adott pillanatban, adott helyen látható vizuális produkció; hogy az mennyire sikeresen oldja meg a maga által felvetett kérdéseket. Azaz hány napig jut eszembe még, hat-e rám egyáltalán.

Mindenesetre mi most nézzünk körül az Utópia áruházban: ami itt történik, az a szó legnemesebb értelmében alkotás; pillanatokra vagy hosszabb időre létrejött közösségek kreatív, közös munkái, amelyekben vibrál mindenféle: frappáns vizuális megfogalmazások és a vele járó megtorpanások, kérdések, elkanyarodások is.

Idősebbként nem tudunk eltekinteni attól, hogy hol állunk éppen: ami egy mai tizenévesnek csupán egy bezárt és ezért meglehetősen lerobbant, ámde izgalmas tér, az bennünk egy letűnt korszak mementóját idézi. Itt állunk lent egy csupasz, kiürített térben, fent pedig a csodálatosképpen megmaradt üveg-kupola enged be némi fényt. A fiatalok – a korszakról, amelynek emblematikus épületében vagyunk mit sem tudva – hordták össze ide az őket foglalkoztató kérdések sajátos vizuális megfogalmazásait. És ez így van jól, hogy a jelenük installációi ebben az emlékekbe zárt helyen megjelennek, négy napra élettel telítik meg azt.

Hogy mi történik a résztvevő, csapatnyi középiskolással a jövőben – hogy lesznek-e néhányan, akik ezután a program után művészeti egyetemek felé veszik az irányt, nehéz megmondani. És nem is feltétlenül ez volt a cél. Amit itt tanulhattak mentoraiktól – mentoraikkal, az már az övék, bármilyen területen teljesednek majd ki: hogy tudnak elgondolkozni-körülnézni, hogy mi történik a világban, kérdéseket feltenni, közösen dolgozni. Végül is ezek lennének, többek között, azok a képességek, amelyekkel sikeresen elnavigálhatnak a 21. század közepe felé.

Személy szerint nem hiszem, hogy az alkotónak mindenre mindig frappáns válaszokat kell adnia. Jó végignézni azt is, ahogy gondolkodnak, hogy a közösen megfogalmazott problémára mit találtak ki, hogyan dolgozták fel; egyáltalán, hogy mit tartanak fontosnak, megoldandónak. Ha kifejezően, hatásosan kérdéseket fogalmaznak meg, akkor többet tettek a közönségükért, a befogadóért; mint ami ma jónéhány budapesti, hivatalos kiállítóhelyen történik.

Egy kiállítás megnyitóján álldogálunk éppen, de ez egyben a DemoLab projekt záróeseménye is – csak azt kívánhatjuk, hogy megvalósuljon a folytatás, és ezt a kezdeményezést minél több iskola vegye át, adaptálja a jövőben.”

Szigethy Anna megnyitó beszéde

 

A megnyitó

Mit keresnek a művészek az iskolában? Szakmai  beszélgetés

A Műhelyek bemutatkozása a diákok tárlatvezetésével

Látogatók, életképek

A fotókat Benkő M. Fanni készítette.

2019-10-01T09:59:44+00:00