Objektív és szubjektív beszámolók a DemoLab első hollókői alkotótáboráról.

Mostanában már nagyítóval kell keresni azt az elborult tizenévest, aki hosszú levelet ír a szüleinek vagy a barátainak a tábori élményeiről. Helyette ott van a Messenger, a Twitter, a whatsapp.  Aztán ember legyen a talpán, aki a mozaikokból végül össze tudja rakni, hogyan teltek az élménydús hétköznapok. Most mi mégis erre teszünk kísérletet: először pár mondatban összefoglaljuk, mi is történt július 16. és 20 között a festői szépségű Hollókőn, a DemoLab alkotótáborában, aztán jöjjenek a távirati stílusú szösszenetek.

Négy műhely közel negyven diákja azzal az elhatározással vert Hollókőn tanyát, hogy az Utópia témakörében  február óta végzett kutatásait ebben az öt napban majd rendszerezi  és bemutatja középiskolás társainak. Volt azonban egy meglepetés-faktor: a DemoLab program filozófiájának  és persze Freinet pedagógiájának megfelelően mindez egy demokratikus-önigazgató keretben zajlott: vagyis a diákok és felnőttek együtt  döntöttek a helyben érvényes szabályokról, a munkarendről és tulajdonképpen minden, a tábor életére kiható eseményről.

A fő vállalás az volt, hogy a diákok publikálható formába hozzák azt a rengeteg ismeretet, és tudást, amelyet összegyűjtöttek az év során.

A Kölcsey Gimnázium Korhatár-műhelye egy kisebb fotókiállítással készült, amelynek kibővítésével 2018. őszén egy komolyabb összművészeti fesztivált rendeznének. A Képző-és Iparművészeti Gimnázium Vésett napló nevet viselő műhelyében egy közös festmény látott napvilágot, valamint benyomásaikról képeslapsorozatot alkottak a diákok. A salgótarjáni Kísérletváros-műhely a nógrádi megyeszékhely múltjáról, jelenéről, lehetséges jövőjéről valamint ikonikus épületéről, a Karancs szállóról egy saját összeállítású, rizográf technikával kinyomtatott kiadványt szerkesztett. A Karinthy Frigyes Kéttanításinyelvű Gimnázium  Demolabrador műhelye „Alterre” címmel összeállított munkája pedig a jelenünket sújtó környezeti katasztrófa elleni személyes szerepvállalás lehetséges módjait járta körbe.

Hogy személyesen aztán ki milyen élményekkel gazdagodott, azt sokkal inkább a DemoLab-szubjektív színes, sokszor szarkasztikus bejegyzései tükrözik, amiből alább olvasható egy kisebb csokornyi:

„Friss levegő, szikrázó napsütés, ismerős és ismeretlen mosolygós arcok. Épp, hogy csak színre léptem, már be is soroztak a piros csoportba, kezembe nyomtak egy kulacsot, lelkemre kötötték, hogy háromegységnyit kötelező mindig meginnom (természetesen vizet). És kezdetét vette az öt napos kemény, ugyanakkor jó kedélyű munka, véget nem érő beszélgetések, tanácskozások és törvénykezések.”

„A kiadós ebéd után a szemem le-lecsukódott, miközben beültem a táborgyűlésre. Első lépésként eldöntöttük, hogy konszenzussal fogunk mindenről dönteni, de erről a változatosság kedvéért nem konszenzussal szavaztunk. Aztán, amint nem kőbe, hanem papírra véstük alapelveinket, többektől a hitetlenkedés hangjait hallottam: meglepetten konstatálták, hogy igen, itt közösen, egyenlő félként hozzuk meg saját szabályainkat, és nem vésünk kőbe büntetést, és ha valaki megszegi, (persze majd ha fagy) eldöntjük, mi legyen. Öreg motoros tanközlönyösként semmi különöset nem találtam a dologban, hiszen nálunk mindig is így zajlottak a dolgok. Ekkor jöttem rá, hogy a bizalom és tiszteletalapú demokratikus közös munka mekkora privilégium.”

„Fa járólapokat asztalokra kiterítve kreatívan egy szobányi szerkesztőséget eszkábáltunk magunknak, ahol sokszor estig meg sem állt a munka. A szövegeket végigpásztázva és javítgatva rájöttem, mennyire is élvezem a szerkesztést, a közös munkát, a fáradt sóhajokat, mikor kiszúrok egy hibát. A pausz papírokat egymásra fűzögetve, mindent az utolsó pillanatban még újranyomtatva, folyt a kiadvány dizájnolása. A salátának látszó rajzokat aztán a titokzatos, baseball sapkás klán, a „rizós” fiúk, a nyomdává kinevezett konyhában precízen ki is nyomtatták nekünk.”

„A kisképzősök képeslapjait elkapkodtuk, a salgótarjániak prezentációját figyelmesen végighallgattuk, és a kölcseysek vissza a jövőből (vagy …..be?) fotómontázsát is megszemléltük. Munkánkat egy hajmeresztő és hajvágós performansszal zártuk a természetben, hiszen mi is jobb módja az „antropocén” összefoglalásának, mint a védett növények letaposása. Elrepültek a vitatkozós Vox Pop, „éjfélighajlítgatós”, zenés és kissé kaotikus PlayUtópia esték. A tábor végén pedig összeült a kis-nagy csapat, hogy elmondhassa, ki mit visz haza. Én a  kulacsot – gondoltam egyből vicceskedve,-  de persze nem ez volt a válaszom, hanem valami sokkal mélyebb (nem kút). Festői táj, kedves és nyitott emberek, befogadó közösség, tapasztalat, tanulás – talán ezek maradtak meg bennem leginkább. Azt hiszem, visszanyalt a fagyi, és nem csak mi igyekszünk nyomot hagyni, de bennünk is nyomot hagyott ez az egy hét.”